Teltek a hónapok, közeledett a tavasz.
Szofi egyre többször mutatta jelét annak, hogy neki sürgősen udvarlóra van szüksége.
A pár elhatározta, hogy bár nagyon aranyosak tudnak lenni a pici, szinte guruló kis szőrpamacs utódok, nem akarják kitenni őket a bizonytalanságnak, hogy találnak-e gazdit nekik. Ők maguk több cicát nem tudtak már vállalni, hiszen sem idejük, sem lehetőségük nem volt ilyesmire.
Hogy ne legyenek ilyen árva, már születésük előtt reményvesztett kiscicák, időpontot kértek a környék legjobb állatorvosától – ivartalanítás ügyben.
Szofi próbára tette ez idő alatt a gazdik türelmét rendesen.
Mint egy kerge marha rohangált a lakásban fel-alá, közben borogatta le, ami az útjába került. A legváratlanabb pillanatban hátulról nekiszaladt a gazdijai lábának, karmolt és harapdált.
Letámadta a függönyt, amitől az karnisostul leszakadt, nekirontott a növényeknek, ha azok ártatlanul a bundijához értek, ennek köszönhetően alig maradt pár levél rajtuk. Hisztérikusan szétszórta az almot úgy, hogy az egész előszobát beterítette. Pedig előzőleg nem is „pakolt” bele semmit.
Közeledett a nap. A kis ördögből hirtelen kis angyal lett. Bújós, ölben alvós kis drágaság. Ráfeküdt az „elmenős” ruhákra, hogy ne hagyják őt egyedül. Dorombolt és dagasztotta, miközben szívszaggatóan nézett és beszélt hozzájuk. Mintha érezte volna, hogy valami nem stimmel. Túl sokat szeretgetik, nem kap enni, csak inni. Mi történik itt? A nő le sem tudta vakarni magáról egész nap. Szofi ült az ölében, ölelte és nyalogatta a karját. A nő szíve szakadt, mert bár egy műtétre vitte Szofit, ami bármilyen rutinműtét is, de ott van a kockázat lehetősége.
Szofi nem értette:
Miért rakják egy rácsos dobozba?
Miért nem kapott egész nap enni?
Hova viszik?
Miért kell megint autókázni?
És még számtalan kérdés kavaroghatott édes kis buksijában, aminek kétségbeesett, szirénázáshoz hasonló hangokkal próbált tudtukra adni. Hiába nyugtatgatták, simogatták végig az úton.
Annyira be volt pánikolva, hogy úgy lihegett, mint egy kiskutya.
A férfi visszament dolgozni, míg a nő egy parkban várta az örökkévalóságnak tűnő két óra leteltét.
Miután letelt a megbeszélt idő, rohant vissza a rendelőbe Szofiért.
Egy elernyedt, bekómázott zombit kapott vissza a kosárban, de az orvos megnyugtatta a nőt, hogy minden a legnagyobb rendben történt, ez teljesen normális állapot. Az oltást is megkapta, pár nap múlva mehetnek varratszedésre. Felajánlották az ilyenkor kisállatokra feladható gallért, hogy ha magához tér, ne szedegesse ki a varratait. A nő nem kérte, mert talált egy sokkal jobb megoldást.
A cicaruhát. Saját maga készítette egy kidobásra ítélt tűzpiros, hosszú ujjú pólóból.
Hazaérve ott feküdt a nő Szofi mellett és várta, hogy felébredjen.
Meglepően hamar magához tért, amit gyenge dorombolással jelzett. Úgy kóválygott, mint aki be van csípve.
Estére teljesen magához tért. Végre teleehette a kényszer diéta miatt már nagyon korgó pocakját.
Köszönöm, hogy elolvastad írásomat!
Ha tetszett a bejegyzésem és még szeretnél az élet dolgairól felvetett gondolataimról, verseimről, Szofi cicám történeteiről olvasni, látogass el a Facebook oldalamra is: https://www.facebook.com/leilike1/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: