Már előre leszögezem, nem vagyok templomba járós, vannak bizonyos alkalmak, mikor részt veszek a miséken, ha időm és lehetőségeim engedik. Annak ellenére, hogy nem vagyok tökéletesen kikupálva vallásilag, úgy gondolom, hogy a hétköznapokban ösztönösen olyan dolgokat teszek, amiktől tiszta marad a lelkiismeretem, nem ártok sem embernek, sem állatnak, ergo: bátran belenézhetek tükörbe, ami garantáltan nem fog leköpni. Írásomban nem általánosítok, mert szerencsére nagyon sokan nem ilyenek, hanem képet adok egy létező jelenségről.
Már régóta foglakoztat a kérdés, vajon megbocsátást nyernek-e azok az illetők is, akik kizárólag a templomok falai közt gyakorolják a vallást, hisz mint mondják: “Az Úr mindent lát.”
Miért kapják meg áldozásokkor ugyan azt a kegyet, amit a tényleg a tanok szerint viselkedő emberek? Eleve: hogy van képük sorba állni áldozni? Hogy van képük belépni egy templomba?
Sokszor meglepődök, hogy míg a templomban imára kulcsolt kézzel, átszellemült arckifejezéssel mormolják az imákat, isszák az Atyák tanait, abban a pillanatban, amint kilépnek a szent kapun és saját kis közegükbe kerülnek, képesek 100%-os fordulatot venni.
A tízparancsolatban egyebek közt ezek is elhangzanak:
Isten nevét hiába ne vedd.
Ennek ellenére pogányokat meghazudtolóan szitkozódnak, átkozódnak. Olyan Istent bevonó szókombinációkkal, hogy még az ördög is durván belepirulna.
Ne hazudj és mások becsületében ne tégy kárt.
Ha egy beszélgetésen belül legalább ötször meghazudtolják önmagukat, netán percenként – alkalmanként – váltogatják a véleményüket, attól függően, nekik az adott helyzetben mi éppen a kedvezőbb. Mindenki rossz és bűnös, természetesen rajta kívül. Önmagukat folyamatosan áldozatként emlegetik, miközben az őket körülvevőket élősködőknek. Felemlegetik kinek mit adtak ajándékba és rendelkezni akarnak a tárgyak felett, miután már a megajándékozottnál vannak. Évekre visszamenőleg is. Olyan dolgokat beszélnek az emberek háta mögött, amik a rágalmazás fogalmát többször is kimerítik. Aztán eljön az idő, szépen felöltöznek és mennek a misére. Mintha mise-m történ volna.
Mások tulajdonát ne kívánd.
Az meg már milyen, hogy ha valaki a közelükben boldog, kiegyensúlyozott életet él, azon dolgoznak, hogy alaposan megpróbáljanak belekavarni az életükbe. Ha annak a bizonyos másiknak épp telik valami különleges csemegére vagy nedűre, szemrehányóan megjegyzéseket tesznek rá. Árgus szemekkel figyelik, mit vásároltál, majd a legváratlanabb pillanatban, akár több hónap múlva, mikor már nem is emlékszik az ember, mit is vásárolt, képesek felsorolni, mi kandikált ki a szatyorból és arra bezzeg volt pénzük.
Az irigységet szintén nem tartom valláshoz méltónak.
Ha elmesélsz nekik egy jó hírt a gyerekeddel, rokonoddal kapcsolatban, szinte befogják a fülüket, hogy ők ezt hallani sem akarják, mert ők nem tudnak ilyesmivel felvágni, rossz hallani, hogy másnak milyen jó.
Úgy gondolom, hogy ilyesmiket nem az Úr felsőbb utasítására cselekszenek az ilyen kedves, idős hölgynek álcázott gerinctelen csúszómászók…
Őszintén sajnálom, hogy nincs valami hazug lélek érzékelő minden templom kapuján.
Köszönöm, hogy elolvastad írásomat!
Ha tetszett a bejegyzésem és még szeretnél az élet dolgairól felvetett gondolataimról, verseimről, Szofi cicám történeteiről olvasni, látogass el a Facebook oldalamra is: https://www.facebook.com/leilike1/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: