PinkAnyu felvetette minap a kérdést egy csoportban, milyen a karácsony gyermekként, majd anyaként. Így, ünnep közeledtével előtörtek az érzések, emlékek.
Emlékszem, kiskoromban mennyire vártam a karácsonyt. A fényeket, az illatokat és azt, hogy az ágy matracait a fa alá húzva ott aludhassunk az Öcsémmel a villódzó fények alatt, persze miután leeszegettünk pár zselés szaloncukrot a fáról és játszottunk picit az ajándékainkkal. Másnap beültünk a wartburgba és irány Nagyikámhoz, a családi összejövetelre. Az úton figyeltem az ablakokat, a kiáramló karácsonyi fényeket, miközben a szakadó hóban gurultunk a cél felé. Mivel egy udvarban lakott mindkét nagyszülőm (nem is tudom, hol találkozhattak anno a szüleim egymással….), ott volt az összes unokatestvérem, akikkel jókat játszottunk az udvaron, míg a felnőttek komoly, számunkra akkor még érdektelen beszélgetéseket folytattak a meleg szobában. Domb híján a havas lépcsőt neveztük ki szánkó pályának. Voltak nagy borulások meg kacagások!
Teltek az évek. Amikor megtudtam, hogy babát várok, egy ilyen családi összejövetelnél beültem a fa alá és bejelentettem a nagy hírt. Örömtől sírva borultak a nyakamba.
A karácsony innen kezdett átértékelődni. Mostantól én voltam a karácsony varázsló. A karácsonyfát mindig együtt vettük meg Macikámmal, odafelé ő ült a szánkón, hazafelé meg a fenyőfa – feküdt. Addig a pillanatig el sikerült hitetnünk Vele, hogy az angyalkák majd csöngetnek, ha mehetünk ajándékokat kicsomagolni, mígnem egy óvatlan pillanatban felnézett és kiszúrta a damilt, amivel én próbáltam táv-csilingelni észrevétlenül. Lebuktam. Szerencsére nem érte semmi pszichés megrázkódtatás, hiszen nem hülye, csak gyerek. Már ovis volt, ki tudja, miket beszélgettek, ki és hogyan tudja a nagy igazságot a karácsonyi varázslatról és hogy Ő mit sejtett az egészből. Innentől kezdve együtt készülődtünk. Én begyúrtam a tésztát, Macikám nyújtotta és szaggatta. Úszott az egész konyha a liszttől, de a készülődés örömét látni az arcán – jelentéktelenné tette ezt az apróságot. Együtt csomagoltuk a többiek ajándékát, ügyes kis kezével már akkor precízen hajtotta a csomagoló papírt. Ezekbe az ajándékokba került Tőle is egy kis rajz, vagy valami amit Ő csinált.
Amikor már nagyobb fiú volt, olyan ügyesen osztotta be a zsebpénzét, hogy maradjon annyi, amiből meg tud lepni minket. Annyira meghatódtam! Rá kellett jönnöm: felnőtt a Fiam! Nem volt szívem kibontani azt a szép csomagolást, csak óvatosan, mint egy hímes tojást. Ő is karácsony varázsló lett! Figyeli év közben, ki minek örülne, egy elejtett szóból jön az ötlet, amit kivitelezés követ. Van, hogy Ő maga készíti el az ajándékot, s.k., ha nem talál megfelelőt. Ha úgy adódik, egy ünnepi menüt is elkészít, vagy süt valami finomat. (Mert bár mondták páran, hogy “nem lány ez, hogy főzni meg csajos dolgokra tanítsad”….sosem hallgattam az ilyesmire. Egy pasinak meg kell tanulnia főzni is és ajándékozni is. Sosem lehet tudni, hogy a lány, akit később társául választ, tud-e ilyesmiket. A jó társ ezt igen is értékelni fogja.)
Anyukám sokat mondja, hogy büszke rám. Sok mozdulatot, szokást, gesztust fedez fel magából bennem és most már az unokájában is, akire meg én vagyok határtalanul büszke. Az én diplomás, gyakorlatias, imádni való életem értelmére, aki viszi tovább a családi karácsonyok varázsát.
Köszönöm, hogy elolvastad írásomat!
Ha tetszett a bejegyzésem és még szeretnél az élet dolgairól felvetett gondolataimról, verseimről, Szofi cicám történeteiről olvasni, látogass el a Facebook oldalamra is: https://www.facebook.com/leilike1/
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: